Paszabi Ágnes

Iskolai könyvtáros és angoltanár vagyok ELTÉs végzettséggel, aki a nyári szünetekben igyekszik világot látni. A Távol-Kelet különösen is érdekel, több országában jártam, Mongóliától Koreán keresztül a Fülöp-szigetekig. Kínában kétszer fordultam meg, bár sajnos a nyelvet nem beszélem. Életem első néhány éjszakai vonatozása köthető az egyik alkalomhoz, ami egy egészen egyedi élmény, olyan mint egy kis mozgó kínai mikrokozmoszba bezárva lenni. Sok emberrel végigmutogattunk egy-egy beszélgetést, és rengeteg kedvességet és kíváncsi érdeklődést kaptam teljesen idegenektől. Sok váratlan, szokatlan esemény is történt, egyedi szokások, amiket nagyon izgalmas volt felfedezni. Különösen érdekel különböző népek hagyományos zenéje és zenei kultúrája, ennek megnyilvánulásaiban nagy örömmel vettem részt magam is. Történelmi helyszínekben, természeti szépségekben és kulináris gyönyörökben is gazdag Kína, nehéz volt a képek közül válogatni. Most már nem tudom nem felfedezni a kínai kultúra jelenlétét, akárhol járok is.

Egyszer elutaztam Kínába és egy hónapig vonatoztam ide-oda. Elsősorban nem a nagyhírű konyhája, hatalmas emlékművei vagy a sokat emlegetett Nagy Fal vonzott, szerettem volna megismerni történelmét, kultúráját, hétköznapi életét, és a zenéjét. Belemerítkezni a Távol-Kelet világába, hogy amikor a térképen meglátom, el tudjam képzelni, milyen is az ott valójában. Sajnos a nyelvet egyáltalán nem ismerem, ez kicsit aggasztott is, de mint kiderült, ha az ember igazán akarja, meg tudja értetni magát az emberiség közös nyelvein, a testbeszéden és a zenén keresztül.
A zene mindenütt jelen van Kínában, és engem különösen érdekelt a sajátos kínai vállfaja, a hagyományos zene. Gondoltam múzeumokban biztosan megtalálom nyomát, és valóban, számtalan, akár 1000-1500 éves zenészeket ábrázoló festményt és szobrocskát láttam. Egyik kedvencem egy Tang kori agyagzenekar volt a pekingi Kínai Nemzeti Múzeumban (1). 

Jó volt látni azt is, ahogy szépen összepakolt hangszerek türelmesen várják, hogy rendeltetésüknek megfelelően elővegyék őket egy megfelelő alkalomra Konfuciusz templomának nagy csarnokában (2). 

Több professzionális zenészek által előadott zeneművet el lehet csípni színházakban vagy akár szabad téren. Tatungban például szinte belebotlottam egy trióba, akik a Buddha barlangok előtt játszottak (3).

Pingjao városában egy elhagyatott üzletház első emeletén talált menedéket magának egy ütős együttes, akik éppen valamire próbálhattak. Nem volt nehéz megtalálni őket, csak követni kellett a hangot, ami messzire szállt és vidámság ígéretét hozta (4).
Hszianban egy buddhista pagoda parkjában botlottam bele egy teljes kínai hagyományos zenekarba, ami mintha visszavonult zenészek hétvégi örömzenélése lett volna (5). 

A szájtátó gyerek- és turistatömegek jövés-menésétől mit sem zavartatva pengettek, fújtak és vontak. Néha meg kellett állni valaki miatt és az egyet nem értés hangjait hallatták, de a végére összeállt a csodálatos melódia. A napközépi forróság elől egy pingjaoi pavilon árnyékába menekülve jónéhány idősebb ember sziesztázott. Hallgatták ahogy néhány erhu, a nyávogó hangú kéthúrú hegedűféleség, és csörgő kíséretében két hölgy próbál szebben énekelni a másiknál (6). 

Sok helyen láttam hasonlót, és mindig meglepett, mennyire gátlások nélkül, szabadon állnak ki a nagyvilág elé.
Úgy tűnik a fiatalokat is érdekli a zene, több gyermekcsoport is vállalkozott szabadtéri fesztiválokon való fellépésre, mint például egy pingjaoi dobzenekar (7), vagy egy csoport Pöttöm Panna, a szereplésre várakozva a tatungi városfal tetején, a pipa nevű hangszert szorongatva (8).

Talán a legrégebbi kínai hangszer a hszün, egy okarinaszerű agyagtojás. Mintegy 7000 éves történetét meg lehet ismerni a múzeumokból, de ha az ember a hsziani piacokon jár például, ott összefuthat egy-egy árussal, aki éppen egy ugyanilyen hszünt díszít (9).

Egy barátnőm elvitt egy pekingi utcába, ahol szinte csak hangszerboltok sorakoztak, ahol pillanatok alatt kiskoncert lett a vásárlásból. Barátnőm ku-csin játékát az eladó kísérte egy hosszú fúvós hangszeren (10).

Pekingben sikerült kifognom egy ku-csin workshopot, amin néhány érdeklődőnek beszéltek a hangszerről. Egy szót sem értettem belőle, de amikor behívták a mestert, hogy bemutassa, hogy hozzá értő kezekben mi mindent tud kifejezni 7 selyemhúr, az mágikus volt (11). 

Volt szerencsém megkísérelni hasonló mennyei hangok előcsalogatását, de még évekre vagyok a sikertől. Pingjao utcáin, talán a látogatók becsalogatására, egy ékszerbolt kihelyezett egy ku-csenget, ami amolyan citeraféle körülbelül 20 selyemhúrral, amin, a járókelők nagy örömére, el is prüntyögtem egy darabig (12). 

Lám-lám, a zene csak egy kéznyújtásnyira van. A tatungi hostelem egy hasonló hangszert költöztetett a közös helységbe, hogy aki akar estig is gyakorolhasson. Mit ne mondjak, kihasználtam.
Komoly benyomást tett rám a kínai emberek hagyományos zenéjükkel való kapcsolata. Gyakorolnak, előadásokat hoznak létre, spontán összegyűlnek, messze hangzó dallamfoszlányok eredetét kutatva vagy előre megbeszélt találkozóra menve. Haza is hoztam magammal a kínai zene egy kis darabját néhány (bambuszfuvola) és CD formájában.